ZetaTalk: Kommunikációk

A követünk, Nancy, megengedte, hogy az agyába zétai genetikai anyag kerüljön beültetésre, több alkalommal, előkészületként a kommunikátor szerepére az Átalakulásban. Az ilyen eljárások, amelyeket mi hajtunk végre, nem teszik ki sérülés vagy fertőzés veszélyének a kontaktát. Mi teljesen steril körülmények között dolgozunk, és egy olyan anyagnak a felhasználásával, amit ti talán egy növekedési hormonnak neveznétek, mely arra serkenti a testet, hogy perceken belül begyógyuljon. Nancy feje fel lett nyitva - a fejbőr hátrahúzva, egy csontlemez felhúzva az egyik oldalon, és szövet lett beültetve mélyen bent az agyában lévő helyekre egy infúziós technikával, amely a molekuláris szinten működik, és így egyetlen agysejt sem károsodik az eljárás során. Ahogy a telepatikus kommunikációs központja fel lett fejlesztve a 20-as éveiben, Nancy elkezdett több értesülést szerezni a saját embertársai felől is. Mivel nem hagyta magának felismerni, hogy ő kapcsolattartó, az 50-es éveinek közepéig, ez úgy 3 évtizedes, az emberekkel való fejlett telepatikus kommunikációval ruházta fel őt a tudatos létében, mielőtt felismerte volna, hogy miért történt mindez. Hagyni fogjuk Nancynek, hogy a kontakta oldaláról mesélje el nektek a történetet.

Nancy hipnotikus felidézése

Az első alkalommal, amikor felvettek, a fejem tetejét vizsgálták, lehajtották a fejemet, és a fejem tetejét nézték. Amikor beletették a cuccot a homlokomba, akármit csináltak is, fájt. Nem tudom, mit csináltak a homlokommal, de fájt, és így már nem volt kedvem az erdőről, a fákról meg ilyesmikről beszélgetni. Már nem tudtam tovább ezekre a dolgokra koncentrálni, mert eléggé fájt ahhoz, hogy eltereljen. Tompa fájás a homlokomon. De ők határozottan a fejem tetejét vizsgálgatták, és ugyanezt tették a *berry patch (?) -nél. Elfordították a fejemet. Ha hátrabillentetted, láttad a homlokomat a napfényben. De amikor először felvettek, a kezük az egész fejemen rajta volt, méregették, én így mondanám. Szóval, most csak a fejemre fogok koncentrálni, és próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e valami, amit valamikor is csináltak vele.

Érzem a fájdalmat. Érzem a fájdalmat itt, és egy nyomásérzés mindkét oldalon. Nyomás. Most hadd gondolkozzam. És kis lélegzeteket veszek, be-ki, be-ki. Így. Mint amikor szoros a mellkasod. Egy nagyon fényes szoba. Valami olyasmiben ülök, ami inkább egy hátradőlő klubfotelhoz hasonlít, talán olyan, mint a fogorvosi szék, ilyesfajta dolog. Azt hiszem, a fejem egy merevítőben volt, az állam körül, a karjaim pedig lelógtak, talán a térdemre, majdnem mint valamiféle kartámasz. Azt hiszem voltak rajta valamilyen patentek. Nem voltak teljesen bezárva, mint a bilincs, hanem csak félig voltak zárva. Eléggé körülfogják a csontvázat ahhoz, hogy nem húzhattad el a kezedet. Egy itt a könyöknél és egy itt lenn a csuklónál, az alkarnál több is, talán még egy a vastag részénél, fent a könyök felett, de lent a kettő határozottan. Nem hiszem, hogy a lábaim valamennyire is le lennének rögzítve, viszont a térdeim egy kicsit be vannak hajlítva. Mindenesetre nem sok mindent tudnék velük csinálni, abban a helyzetben.

Akkor valaki azt mondja - "Ne gondolkozz róla." Azt mondják "Nem fogsz emlékezni erre. Nem emlékezhetsz. Ez neked jó, hogy beszélhetünk hozzád." Próbálok gondolkozni, hány éves lehetek. Azt hiszem huszon valamennyi. "Most csak feküdj nyugodtan." Azt hiszem, remegek mindenütt, csak mert egy nagyon idegkínzó tapasztalat volt. Ez nem egy görcsös reszketés, csak remegek az egész testemben. Sápadtnak és nagyon bizonytalannak érzem magam. Valaki megveregeti a kezem, valami ilyesmi. Azt gondolom - "Mire volt jó ez az egész?" Az egyikük lehajol, és szemtől szembe néz velem. A szemkontaktus dolog. Mintha a reakcióimat nézné, a reakciókat az arcomon, mert a szemembe néz. De elégedettnek tűnik azzal, amit lát. Most már nem remegek. Három vagy négy van belőlük a szobában. Ők a nagyobb fajták. Azt hiszem egy kicsi is van a szobában. Három vagy négy van a nagyobb fajta fickókból. Olyan nagyok, mint én, vagy nagyobbak tőlem, nem kisebbek. Egy pult van ekörül a szék körül ennek a szobának a közepén.

Azt ismételgetem - "Mire volt jó ez az egész? Mire volt jó ez az egész?" Kicsit mérges vagyok. Azt kérdezném, "Mire volt jó ez az egész?" Ilyeneket. Mindannyian ülnek, és rám néznek most, az arcomba. Az egyikük mintha ülne a szélén ennek a heverő dolognak, a másik pedig mintha támaszkodna. Három arc bámul rám, úgy másfél láb távolról. Mindannyian az arckifejezésemet nézik, de rajtuk nem látszik semmi aggodalom. Nem kérdezik tőlem, hogy hogy érzem magamat, vagy bármi hasonlót. Azt hiszem, az egyikük azt mondja, mozgassam körbe a karjaimat és a lábaimat, és lássuk, hogy meg tudom-e csinálni, OK. Csinálok ilyen körkörös mozdulatokat. Azt kérdezik, hogy nem érzem-e úgy, mintha a fürdőbe kéne mennem, vagy hasonló, én felelek, hogy "Nem." Más szóval, van-e késztetésem, egy irányíthatatlan kényszerem, vagy hogy úgy érzem-e, hogy meg akarnék szabadulni tőle. Tudom, hogy ez valami neurológiai dolgot jelent. "Émelyeg a gyomrod?" "Nem." "Fáj valahol?" "Nem."

Azt kérdem, "Mit csináltatok?" Nem kapok vissza választ. "Mire volt ez jó?" Egyszerűen nem mondanak semmit. Valami olyasmit mondanak - "Ez azért van, hogy többet gondolkodjál a világegyetemről", vagy valami hasonló, és "Tudjuk, hogy szereted. És ez azért van, hogy tudjunk beszélni hozzád." A szájukat nézem, amikor ezt mondják. Gondolkodom, mert ők nem úgy beszélnek. Most azt hiszem, azt mondom, "És akkor mi van." "Most már szabad leszel, hogy többet gondolkodj a világegyetemről." vagy valami hasonló. "Szabadabb" leszek, hajlamosabb és kevésbé korlátolt.

Nancy felidézésének vége

All rights reserved: [email protected]